Az én utam
Mindannyian hozunk magunkkal mintákat a múltból, de hiszek abban, hogy ezeknek nem kell meghatározniuk a jövőnket. Felnőttként lehetőségünk van eldönteni, milyen életet szeretnénk megteremteni magunknak.
Ez alól én sem vagyok kivétel.
Gyerekként, amikor a szüleim veszekedései elfajultak, ösztönösen anyukám védelmére keltem, és ilyenkor én is kikaptam. Akkor még nem tudtam, de ezzel megtanultam, hogy mások szükségletei fontosabbak az enyémeknél.
Felnőttként vittem tovább ezt a mintát: mindig segíteni akartam másoknak, akkor is, ha nem kértek rá. Tudatalatt azt reméltem, hogy ettől értékelni, szeretni, becsülni fognak, netán viszonozzák is azt a törődést, amit én adtam nekik.
Amikor mindezért cserébe bántást vagy elutasítást kaptam, az különösen fájt, mert úgy éreztem, én mindent megtettem a másikért.
Akkor még nem tudatosult bennem, hogy egy megmentő szerepet vettem magamra, amelyben újra meg újra ugyanazokat a mintákat éltem tovább.
A fordulópont egy kapcsolódással jött el, amikor én szívből a másikat választottam, és mindazt, ami köztünk lehetett volna. Ő viszont nem engem választott.
Akkor tudatosult bennem életemben először, hogy mindig másokat helyezek magam elé. Ez az élmény nemcsak egy be nem teljesült szerelem fájdalmas veszteségét eredményezte, hanem a régi működésem felismerését is.
Akkor döntöttem el, hogy innentől én is Magamat fogom választani!
Nem egyik napról a másikra változott meg minden. Idő kellett hozzá, hogy a harag is megjelenjen és dolgozni kezdjen bennem. Ez adta az erőt ahhoz, hogy vissza tudjam hívni az energiáimat, amit oly sokáig kiadtam.
Lassan elkezdtem máshogy kapcsolódni az emberekhez. Már nem akartam minden kapcsolatot egyedül életben tartani. Figyelni kezdtem arra, ki nyit felém, és megtanultam elengedni azokat, akik nem tettek energiát a kapcsolódásba.
Ma már nem a tökéletességre vagy a másoknak való megfelelésre törekszem, hanem arra, hogy önazonosak éljek, hogy merjem meghallani, mire van szükségem, és ennek megfelelően cselekedjek.
Hiszem, hogy önmagunk választása nem önzőség.
Épp ellenkezőleg! Ez az alapja az őszinte kapcsolatoknak, a kölcsönösségnek, és annak, hogy valóban jelen tudjunk lenni egymás életében.
Ez a szemlélet már végigkíséri a mindennapjaimat: a munkámban, az emberi kapcsolataimban és anyaként is arra törekszem, hogy ne veszítsem el önmagamat, miközben másokhoz kapcsolódom.
Sokáig kerestem, hogy mi az én szakmai utam. Talán nem véletlen, hogy a coaching akkor talált rám, amikor végre letettem a megmentő szerepemet. Már tudom, nem az én feladatom megoldani mások életét.
Viszont képes vagyok biztonságos teret teremteni, kérdezni, tükröt mutatni és elkísérni a saját válaszaik felé azokat, akik készek felelősséget vállalni a saját életükért.
Hiszem, hogy a valódi változás akkor történik meg, ha valaki következetesen tesz érte.
Az én történetem nem egyedi. Mindannyiunkban ott rejlik a képesség arra, hogy ne a múltunk határozza meg a jövőnket, hanem a saját döntéseink!
Ha a Te történeted is épp fordulóponthoz ért, és úgy érzed, hív ez a szemlélet, szeretettel várlak coaching konzultációra.